Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Kilencven hosszú esztendő nagy idő
Kerek emberöltőnyire volna éppen elég
Egy anya azóta szüntelen csak sír és sír,
Siratja fájdalmában sok drága gyermekét.
Szorosan ölelte magához mindet
Védte és táplálta őket hű kebelén,
Mígnem egy nap elrabolták tőle mind,
S barbárul átdöfték az anya szívét.

Egyszer rend lesz, mert így akarjuk.
Addig álmunk csak szendereg.
Most a multiknak van hatalmuk
S a nép, mint alvó nagybeteg;
Ámítva pénztől, mintha látna
Elfelejti a vágyait.
És ha egy sárga hátba vágja;
Görnyedten tovább dolgozik…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
S fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
Ha kétkednek benned, s bízol magadban,
De érted az ő kétkedésüket,
Ha várni tudsz, és várni sose fáradsz,
És hazugok közt se hazug a szád,
Ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
S mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád.

Ave Victor: a cirkusz ünnepel.
Caesar, a százfejű, betelt a harccal,
Az arénában márványfehér arccal
Egy gladiator fekszik elesetten.

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Halld most szavam,
Árpád apánk népe,
Kinek hazájáért kifolyt
oly sok Magyar szent vére.

E vér, mely dicső Őseink
ereiben futott szerte,
s ha úgy hozta a sors,
a hősiesség oltárára hullott piros cseppje.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Belém feszül a szó, s levegőm,
Nincs ép gondolat, szívem dühöng.
Megcsalt az élet, lázam heves,
Múlni nem akar, félek elvesztem.
Zuhanok, s a hegy lába pokol,
Nincs már magyar hazám, megholt.

Betlehem, a te hajnalod
Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,
Hogy fia fogant Máriának.
Mienk az arany, myrrha, tömjén
S a nagy fájó gondolatok.

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté…

Légy jó és csendes most az én kezemben,
lásd mind pihennek kiket szeretsz a dolgok,
mind meghintettek, mind meg vannak áldva,
mert tőled jön mosolyuk szép mámorokkal áldva.
Ők most pihennek, mert te is pihentél,
megáldattak dús, fennenhangzó szókkal,
nevethettek, mert te is nevettél
s áldva győztél a rosszal, a jóval, minden birkózókkal.
Én addig kopott útjaimon jártam,
én addig beteg szókkal egyezkedtem,
magamból hajnalt festettem a vágyra:
mely tiéd volt, benned hordta magvát
s mint istennő kacag-bong közönnyel e zsenge áldozásra.

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.

A szabadságharc íróihoz!

Minden kor írója népe tanítója
Lelkiismerete s az élet sója.
De amikor tolla papírt pásztáz, koptat:
Nemcsak a nemzetét - minden népet oktat.

Oktatja erkölcsre, hitre, szépre, nászra,
Hazaszeretetre, zsarnok-tagadásra.
Szabadságot hirdet: rivall bátor szója,
Mint a Cheruboknak érces riadója….

De ha milljó fogoly zörgeti vas-rácsát,
Vagy megrázza milljó munkás kalapácsát:
Nem hökken a zsarnok. Röhög csak rajt’ sandán,
Mert a milljok ellen mozdul milljó zsandár...

- Arco, 1889. márczius 24. -

Egy aggodalma volt Petőfinek:
Ágyban, párnák közt halni meg,
S mit úgy ohajtott, teljesítve lőn,
Mint hős, elhullt a harczmezőn.

Járnak pár százan sápadt képpel itt.
Közelgő sorsát érzi mindegyik.
De nem okoz félelmet senkinek:
Ágyban, párnák közt halni meg.
Mit bánja ő, ha részenkint hal is meg,
Érezze elhalását minden iznek.
Fogyjon ki lassan, mint a mécs világa,
Egyet kiván csak: későn, jó sokára.

barikád.hu

"Zabgyerek! te horog lábú hegy'mászni teremtett
Tót csuda! mely dolog az: hogy a magyar ellen ugatsz?
Megvesztél-e, hogy eb fogadat vigyorítod Uradra,
S annyi kegyelme után föl marod álmaiból?

Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
Sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet elhigyétek,
Életet nem érdemel.

Szól a cenzor: Vétó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér!
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.