Az ”őshonosság” buktatói

Cikk Front kép - 280x185: 

 A magyarság ősi történetét és hagyományát sárba tipró finnugrizmus az utolsó óráit éli. A bukás utáni időre néhány szervezet már  készenlétbe helyezett egy új, áltudományos gondolatmenetet, miszerint mi, magyarok őshonos vagyunk a Kárpát-medencében. Mivel  szerkesztőségünkhöz sok levél érkezett ezzel kapcsolatban, ezért úgy véljük, foglalkoznunk kell a témával.

Történelmi hiányosságok

 Az elmúlt öt évben elég sok irat kerül fel különböző internetes fórumokra, mely állítólag a magyarság ősi jelenlétét igazolja a Kárpát-medencében. A dákó-román elméletre hasonlító eszmefuttatásokban nem ritka, hogy tíz – és tízezer évekkel próbálják visszavetíteni a magyarok nyomait, természetesen bizonyítékok nélkül. Ne is várjunk csodát, hiszen az íróasztal mögött gyártott ötletek kitalálói semmilyen szakirányú végzettséggel nem rendelkeznek és még arra sem vették a fáradtságot, hogy összehasonlító vizsgálatot végezzenek a külföldi múzeumokban, egyetemi előadásokat hallgassanak végig a világ nagy intézményeiben, vagy akár kikérjék a szakemberek véleményét.

A történettudományban vagy régészetben valamennyire jártas olvasónak ezeket az iratokat olvasva azonnal feltűnhet, hogy a szerzők folyamatosan elferdítik a tényeket, a magyar történelmet pedig ugyanúgy kedvük szerint alakítgatják, mint a finnugristák, fittyet hányva az ősi magyar hagyományra. Ne is csodálkozzuk a járatlanságon, hiszen a „szerzők” híján vannak alapvető történeti-régészeti ismereteknek: vagy nem olvasták, vagy nem akarják figyelembe venni a magyar történeti krónikákban leírtakat és mellőzik nagy királyaink rendeleteit és törvényeit, ahol szintén többször említik őseink, a szkíták nevét és sok hagyomány eredetét oda vezetik vissza. Azzal a képtelen ötlettel álltak elő, hogy némely „őshonos” nép, a palóc és a székely magába olvasztotta a betolakodókat, ezért beszélünk ma is magyarul. Ezzel szemben a valóság az, hogy nem történt idegen hódítás, hanem a különböző szkíta népek szövetsége révén a régi lakók és a keletről jött rokonok vérszerződést kötöttek és szépen megosztottak a szállásterületeken!

Genetikai szemfényvesztés

Az „őshonosok” egy új tudományág, a genetika eredményeire hivatkoznak leginkább, szerintük azzal bizonyítható be a magyarság ősisége. A támpontot Ornella Semino kutatásai adta. Az olasz származású kutató egy kis számú mintavétel alapján úgy vélte, hogy a magyarokban és az ukránokban nagyon magas, 60 százalék körüli az aránya a M178-as Y kromoszómához kötődő markernek. Az őshonos szerint ez nem mást jelent, mint, hogy a lengyelek és az ukránok elszlávosodott magyarok és ebből szinte az következik, hogy mi már tízezer évekkel ezelőtt is Kárpát-medencében éltünk. Erre az elméletre már megszületett a genetikai cáfolat, mi most egy fontos szempontra hívnánk fel a figyelmet. Vajon kik is éltek a mai lengyelek és ukránok előtt az adott területeken? Régészetileg bizonyított, hogy a fenti országokban, az ókorban, valamint a középkor folyamán szkíta népek éltek, akiket még a 10. századi arab geográfusok szakalának, vagyis szkítának neveztek, amely kifejezés megegyezik Anonymus szklavinjaival. A régészeti leletek alapján ismert az, hogy Ukrajna jelentős részét, a Fekete-tengertől egészen Kijevig legalább két-háromszáz éven keresztül mi, magyarok uraltuk, átvéve a szkíta-hun népek feletti fennhatóságot. A történeti krónikák szerint Szkítiát azért kellett elhagyni a magyar törzseknek, mert túlnépesedtek, ezért nagyon valószínű, hogy nem a magyarság egésze, hanem csak egy része költözött be Árpáddal a Kárpát-medencébe, a többiek pedig eredeti, fekete-tengeri szállásterületükön maradtak, utódaik között lehetnek azok az ukránok, akiktől mintát vehettek.  Egyébként a lengyel nemesek jelentős része szarmata eredetűnek tartja magát, sőt a középkori térképek egészen a 17. századig Szkítiának nevezték el északi barátaink országát. Semino fenti adatsora ismételten a szkíta-magyar rokonságra és nem az őshonosságra talált bizonyítékot!

Antropológiai eredmények

  A magyarság embertani jellegével kapcsolatban Henkey Gyula antropológus végzett alapos kutatást, aki a nagyszámú, saját maga által gyűjtött mintaanyagból megállapította, hogy a magyarok mely népekkel állnak rokonságban. De a Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet is szenzációs eredményt tett közzé a honfoglaló magyarok csontjait vizsgálva. Szerinte Árpád magyarjai embertani szempontból egységesek voltak, és a korai bolgárokhoz (vagyis a kései hunokhoz –OB) hasonlítottak.

Írás helyett tamga

Azok, akik nem ismernek idegen nyelveket, valamint nem tanulmányozzák át a külföldi (nyugati és keleti) történeti forrásokat és a szakirodalmat, nem tudják, hogy más országokban milyen, a magyar őstörténettel kapcsolatos tudományos eredmények láttak napvilágot. Az elmúlt években egyébként éppen a rovásírással kapcsolatban egyre képtelenebb írások jelentek meg. A legutóbb már 30 ezer éves jelekről beszélnek egyes szerzők. Szerencsére tőlünk keletre, Ukrajnától egészen Mongóliáig, Törökországtól Dél-Koreáig nagyon komoly rovásírás kutatás folyik és komoly eredmények születettek, azok valóban tisztázni próbálják a szkíta-hun eredetű rovásírás eredetét és kapcsolatrendszerét. Az őshonos gondolat kitalálói számára a legfőbb bizonyítéknak néhány tamga, vagy nemzetségjel számít, amit ők írásnak neveznek. A tamgák valóban az írás előzménye lehet, ahogyan ezt a mongol és a kínai kutatók állítják, de amíg nem találnak összefüggő feliratokat vagy krónikai adatokat az írás létezésére, addig nem bizonyított, hogy egy területen ismerték ezt az ősi műveltségi ágat. A Kárpát-medencében a szkíta népek előtt nem maradt fent összefüggő nyelvemlék. A Kr. e. 5000. körülire datált közép-kínai Banpo településen talált jelekkel ugyanez a helyzet, a kutatók hiába rokonítják a későbbi türk rovásírással, nem tudjuk, hogy igazi hasolóság áll-e fenn, vagy pedig csak néhány általános jel azonos-e. Ugyanez a helyzet a kínai Gansu tartomány Dadiwan településén talált jelekkel.

Nyelvészeti kérdések

Teljesen abszurd a Tarihi Üngürüsz krónika azon részére hivatkozni az őshonosság kapcsán, hogy a hunok már magyarul beszélő népeket találtak itt, ezért mi őshonosok vagyunk. Az igazság az, hogy Attiláék szkíta-szarmata népeket találtak a Kárpátokban, akikkel szövetséget kötöttek. Ugyanez történt Árpád bejövetelekor, amikor az itt élő íjfeszítő népek barátsággal fogadták Attila utódját, de ők nem holmi ismeretlen népek, hanem szintén rokonok voltak. A magyar nyelv egyébként a maga nemében páratlan, de nem teljesen egyedülálló, hiszen rokonságban áll a szkíta-hun népek nyelvével. Képzett nyelvészeink párhuzamot fedeztek fel a mongollal és a mandzsu-tunguzzal, de komoly kutatások folytak a dravida, sumér nyelvi kapcsolatok felderítésére. Nemcsak a múlt jeles magyar nyelvészei, hanem számos ma is aktív külföldi kutató is tevékenyen részt vesz a magyarság nyelvének kutatásában. A rendelkezésre álló adatok alapján bizonyos, hogy magunkat a szkíta-hun nyelv egyik örökösei közé sorolhatjuk.

Falusi közösségek

Különös, hogy a civilizációs központnak kikiáltott Kárpát-medencéből nem kerültek elő olyan nagy metropoliszok romjai, mint az elő-ázsiai, vagy kisázsiai lelőhelyekről. Sőt, a nálunk talált régészeti leletek nem régebbiek, mint a Törökországban, Irakban, Észak-Iránban vagy akár Kínában találtak, ami eleve megcáfolja, hogy innen indult volna ki a civilizáció és terjedt volna kelet felé. Az ókori történeti források már a kezdetektől fogva a Kárpát-medencéről, mint a szkíta népek lakóhelyéről számolnak be, minden valószínűség szerint a kimmerek lehettek azok, akik a terület korai urai voltak.  A történeti krónikák egybehangzó állítása szerint folyamatosan érkeztek keletről szkíta-szarmata-alán-hun-avar testvérnépek, akik egymással szövetséget kötve meghatározták a térség történetét.

Az ősi szittya virtus

A magyarok őseit a szkíta és hun népek között kell keresni, akik talán a legkorábbi időtől kezdve uralták a hatalmas eurázsiai sztyeppét és sajátos műveltséget hoztak létre. A pásztor és földműves életet egyaránt ismerő törzsek hatalmas birodalmakat hoztak létre vérszerződés révén: ezzel az ősi szokás révén egyesültek a különböző néven szereplő törzsek, nemzetségek. A nagy birodalmakat pedig a legerősebb nemzetség őséről nevezték el, így a szkítákat Szkolotoszról, a hunokat a mi Hunorunkról, a magyarokat pedig Magorról.

Az őshonos gondolat hívei teljesen megfeledkeztek az élő magyar hagyományról, a szkíta és hun eredetről. Ez nemcsak az Árpád-házi királyok udvarában volt élő hagyomány, hanem a művelt, több nyelvet beszélő és a nagyvilágban alapos kutatást végző magyar kutatók, többek között Kőrösi Csoma Sándor, Szentkatolnai Bálint Gábor, Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Thury József, Nagy Géza, stb. is azért indultak el keletre, hogy összegyűjtsék a magyarok keleti rokonságának bizonyítékait. A magyarok szkíta-hun rokonságot igazolja a történettudomány, a régészet, a néprajz, a nyelvészet és a népzene. A természettudományos eredmények –antropológia és a genetika – is összhangban állnak ezzel.  

A dilettáns megközelítés helyett inkább azt lenne érdemes kutatni, hogy a Kárpát-medence és a tőle keletebbre fekvő régiók között milyen régre visszanyúló kapcsolatot lehet kimutatni, illetve a kimmerek előtt ki lehet-e mutatni a jellegzetes szkíta műveltség nyomait?

OB