Borbély Zsolt AttilaManapság, a profitorientált globalizmus világában szinte közhely az anyagi érdekek primátusát valamint a hatalom önmagáért való akarását hangsúlyozni, miközben a politikában nemcsak érdekek mozgathatnak szereplőket, hanem a hit, az értékorientáltság, az elhivatottság is. Ha nem így lenne, akkor a Jobbik, mint párt, nem is létezne.

Borbély Zsolt AttilaSzerdán végre megtörtént egy nemzetpolitikai áttörés.
Szimbólumértékű, hogy kik mondtak nemet erre a döntésre: Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba. (A tartózkodók között volt még három MSZP-s, az egyikük Vitányi Iván, aki szerint a nemzet „az a tízmillió állampolgár akik között élünk” valamint két LMP-s).

A Kossuth tér a magyarság számára szimbolikus helyszín. A közjogi és történelmi dimenziókon túl itt indult el 2006 őszén Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének kiszivárgása után a nemzeti tiltakozás. A Kossuth téri tüntetők meg akarták mutatni Gyurcsánynak, hogy emlékezetes beszédébe foglalt prognózis, miszerint az emberek majd megunják a tüntetést és hazamennek: hamis. És nem mentek haza, hanem azóta is tüntettek, ha nem is Kossuth téren, ahonnan kiszorították őket, de a Vértanúk terén.

Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét hosszú időn keresztül egyetlen szervezet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) birtokolta, majd 1996-tól, az addig nemzeti önkormányzatként működő szervezet román versenypárttá alakításától kezdve a monopólium megtöréséig, 2008-ig bitorolta.

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy a két párt mivel vádolja egymást. A Fidesz orosz pénzekről beszél, a Jobbikot MSZP-kreatúrának nevezi, a párt elnöke azt állítja, hogy a Jobbik törvényen kívül helyezi magát s hogy megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartja a politikai erőszakot.

A nemzetben gondolkodó szavazók másik nagy favoritja a Fidesz. Az a Fidesz, mely 1990-ben még az SZDSZ kisöccse volt, s mely 1990. június 4-én kivonult a parlamentből, amikor Trianonra emlékezett az országgyűlés, mely tercelt a SZDSZ-nek a horvát fegyvereladási botrányban, mely kigúnyolta a felszólaló KDNP-képviselőket s melynek prominensei kórusban gyalázták a nemzeti radikalizmust és annak akkori fő képviselőjét Csurka Istvánt. 1993-ban valami megváltozott.

A nemzeti radikális tábor vonatozásában a politikai publicisztika megannyi jelzővel él. A tudományos egzaktságot a választók megtévesztése érdekében örömmel feladó balliberálisok – ők vannak többen - előszeretettel nevezik e politikai erőközpontot szélsőségesnek, antiszemitának, rasszistának, sovinisztának, xenofóbnak, náci-szimpatizánsnak, nyilasnak vagy fasisztának.

Egyre mélyül a jobboldal két pártja között a szakadék, az analóg és a világhálós nyilvánosság frontjain egyre elkeseredettebb összecsapásoknak lehetünk tanúi. E küzdelem nem feltétlenül kontraproduktív: a két párt a Fidesz és a Jobbik akkor maximalizálhatja szavazatait, ha különböző arcélű, jól elhatárolható politikai üzeneteket fogalmaz meg a választók felé.

Sajátos, hogy e módosítást pont azok – tételesen a baloldal képviselői – szavazták meg, akik a legtöbbet beszélnek emberi és polgári szabadságjogokról, az állam önkorlátozásának szükségességéről, lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadságról, méltányosságról és igazságosságról. Mindezen elvekkel és értékekkel igencsak szemben áll egy olyan jogszabály, mely miközben börtönnel fenyegeti esetleges véleménynyilvánításukért az állampolgárokat, nem határozza meg a kulcsfogalmat, a holokausztot.

A világ irányítására törekvő háttérhatalom egyik alantas fogása az, hogy megpróbálja elvenni leigázottak szavait, megpróbálja átírni mondataikat, fogalmaikat új értelemmel tölti fel, megkísérli kijelölni a „szalonképes” közbeszéd határait. A gyarmatosítók célja az, hogy a gyarmatosítás tényéről se lehessen beszélni. Aki mégis megteszi, azt minden erővel megpróbálják a perifériára szorítani.

A totális diktatúra, a hatalmi cinizmus, az embert eltipró személytelen állami gépezet több művészeti ágazat alkotóit megihlette, de talán George Orwell volt az, aki azok számára is életközelbe hozta, megélhetővé tette a sztálinizmus borzalmát, akik nem élték azt meg közvetlenül. Orwell művének egyik nagy erénye, hogy nevet adott olyan jelenségeknek, melyeket csak hosszú körbeírással tudtunk volna kifejezni. A „duplagondol”, az „újbeszél” ugyanazt jelenti mindenki számára, aki a könyvet olvasta s főleg azoknak, akik egy ilyen diktatúrát meg is éltek.

Borbély Zsolt AttilaÉrdeklődéssel olvastam Krakkó Rudolf, a Szatmárnémetiben működő Híd egyesület vezetője által a múlt hétvégén megrendezett, jeles előadókat felsorakoztató, s felettébb sikeres oktatási fórum sajtóvisszhangját.

Mi tagadás, fokozott érdeklődésem nem teljesen független attól, hogy abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a tanácskozás első napjának moderátora lehettem, így bizonyos értelemben érintett vagyok, meg hiteles tanú is egyben. Báthory Éva „Együtt a jövőért, de kik?" című cikkében (Szatmári Friss Újság, 2010. január 25.) egészen furcsa állításokra leltem, melyek korrigálásért kiáltanak.

Jogos kérdés, hogy mit tehet ebben a helyzetben a nemzeti oldal. Tőkés László tavaly december 23-án kiadott egy helyzetelemzéssel felérő politikai nyilatkozatot, melyben rámutatott a kormányba lépés legjelentősebb problémáira, arra, hogy az RMDSZ „pillanatnyi – anyagi – előnyök fejében erdélyi közösségünket kényére-kedvére kiszolgáltatja a román nacionalista párt-, illetve nagypolitikának.” Arra is felhívta az EMNT elnöke a közösség figyelmét, hogy „a most felálló, új román kormány rendkívül ingatag, és várhatóan rövid életű. Következésképpen az RMDSZ-nek, illetve erdélyi magyarságunknak hosszú távon súlyos árat kell fizetnie a pillanatnyi előnyökért. A nemzeti érdek fölött újból a pártérdek diadalmaskodott.

Nem hozott meglepetést az MSZP szombati kongresszusa, melyen megszavazták a párt országos listáját. Az első tizenkét helyen egy sor régi motorost találhatunk, beleértve a párt jelenlegi elnökét, a fröcsögés, hazudozás és a rágalmazás bajnokát, Lendvai Ildikót, (2. hely), a huszonhárom millió román munkavállalóval riogató Kovács Lászlót (3. hely (!)), 2004-es nemzetellenes népszavazási kampányt levezénylő trükköző és hazudozó Gyurcsány Ferencet (4. hely (!)), Szekeres Imrét, Kis Pétert, Lamperth Mónikát, Újhelyi Istvánt és Hiller Istvánt.

Ez a jogi norma kifejezetten a Magyar Gárda ellen irányul, melyet égbekiáltóan igazságtalan döntéssel a bíróság betiltott. De nemcsak a jogilag „megfogható” Magyar Gárda Egyesületet tiltotta be, hanem abszurd és felfoghatatlan módon a „mozgalmat” is, melynek nincs jogi formája. A Magyar Gárda „mozgalom” egyének szabad, jogilag nem intézményesült társulása, mely ellen a hatályos törvények alapján nem lehet fellépni.

Mindenki azt adta, ami lényege: Fidesz taktikázott, az egyedüli párt, mely a Szent Korona Tan elvi alapján áll, tételesen a Jobbik, méltóságteljes emlékezést szervezett, a baloldal a nemzeti tábor ellen uszított és politikai rendőrségként használta ismét az állami rendfenntartó erőket. Szerencsére a hétvégén lezajlott két választás is azt erősítette meg: Lendvaiéknak napja leáldozóban van.

Ágoston Balázs, a nemzeti közírás egyik legjobbja, bekerült egy sajátos, az interneten is megnyilvánuló társaság adatbázisába, mint antiszemita módon megnyilvánuló tollforgató. Az indoklás többek között az volt, hogy Kertész Imre nevét Imre Kertészként írta, s mint az általuk antiszemitának vélt megnyilvánulásokat gyűjtögető honlap szerkesztői is rámutattak, ezzel arra utalt burkoltan, hogy Kertész Imrét nem tartja a magyar nemzet tagjának.

Azt is olvashattuk pár hónapja, hogy „szétszéledt az SZDSZ-bagázs”. Nocsak, végre! -kiálthat fel a közélet iránt érdeklődő polgár - csak nem hallgatták meg a pártból már kilépett egyik alapító, Tamás Gáspár Miklós filozófus intelmét, hogy feloszlatták a pártot? No hát azt még nem. Viszont a júniusi választmányi gyűlésen a 100 választmányi tagból 61 jelent meg és közülük 41 maradt, mire a frakcióvezető személyéről és a vagyonadóról szóló döntésre sor került.

Borbély Zsolt AttilaBevallom, nem örvendtem, amikor azt láttam, hogy Bodor Pálnak rovata nyílik térségünk egyetlen magyar nyelvű napilapjában, a Nyugati Jelenben.

Nem örvendtem, mert bár Bodor Pálnak volt egy igen tisztességes hangvételű alkotói korszaka, amikor a kommunizmusból már kiábrándulva, Magyarországon élő erdélyi emigránsként a nemzeti felelősség hangján szólalt meg a rendszerváltás előtt, az első szabad választás után hamar lecsatlakozott a balliberális oldalhoz és annak apologétája lett.

Napjaink tömeg-demokráciáját minden bizonyítás nélkül úgy szokták aposztrofálni, mint az összes társadalmi berendezkedés közül a legkevésbé rosszat. Holott, ha szertenézünk a világban és kutakodunk kicsit a történelemben, akkor messze nem biztos, hogy a ma demokratikusnak tartott államokban az egyszerű polgár számára élhetőbb az élet, nagyobb a rend, a közbiztonság, az érvényesülési lehetőség, mint azokban, ahol autoriter rezsimek uralkodtak vagy uralkodnak.