"Hagyni kell, hogy fájjon, hogy később el tudjuk engedni"

Cikk Front kép - 280x185: 

Mindannyian megtapasztaljuk életünk során, mit jelent elveszíteni valakit, akit szeretünk. Van, aki magába zárkózik gyászával, van, aki szeretteiben keresi a vigaszt és olyan is, aki szakemberhez fordul. Ha talál olyat.

A Szemem Fénye Alapítvány csoportos foglalkozásokat szervez a gyászolók részére. Magyarországon talán elsőként segítenek a súlyosan beteg gyerekek testvérein is. Hiszen az ő lelkük még nehezebben dolgozza fel a történteket, mint szüleik. Gyura Barbarával, a Szemem Fénye Alapítvány kuratóriumi elnökével beszélgettem.

Hogyan született meg az alapítvány ötlete?

A Szemem Fénye Alapítvány kuratóriumi elnökének tisztjét 2002-ben vállaltam el, húsz hónapos kisfiam, Nail tragikus elvesztését követő második évben. A tragédia után sokáig azt vallottam, vigasztalna a tudat, ha biztos lehetnék abban, hogy ő továbbra is megvan valahol, elkísér utamon és látja lelkiállapotomat. Akartam, hogy Nail létezzen valahol, valamilyen formában. Távozásának második évfordulóján megértettem, hogy ő már csak bennem létezik, az emlékeimben. Paradox módon, amikor kisfiam létének-nemlétének kutatásáról letettem, magától megjött a válasz, egy isteni sugallat, összeköttetés révén. Magamba mélyedtem. Az út – egyfajta zarándokút –, amit végigjártam, mélyre szántott, önmagam legsötétebb, legtitkosabb zónáinak rejtekébe. Sok mindent feladtam, ami értéket képviselt számomra, így például a saját papír-írószer kereskedői vállalkozásomat is, és új küldetésre szántam el magam. Nem volt könnyű.

Ahhoz – a Nailt is hatalmába kerítő, majd legyőző – az álságos rákos sejthez hasonlítanám, amely sokáig rejtőzik és kivár, majd a legváratlanabb pillanatban csap le, és megtalálja a burjánzásához megfelelő közeget. Nailka elmúlásának köszönhetem, hogy talán még idejekorán felfedtem egy daganatos elváltozást a lelkem mélyén. Az ő szellemi örökségéből jött létre 2002 áprilisában, és belőle táplálkozik a mai napig a Szemem Fénye Alapítvány.

Bizonyára nem egyszerű az első találkozás az érintett családokkal. Hogyan veszik fel a kapcsolatot Önökkel?

E-mailben várjuk a megkereséseket (a gyurabarbara@szememfenye.hu címen), de előfordult már, hogy telefonon kerestek fel, vagy személyes kapcsolaton keresztül jutottak el hozzánk. Általában az anyukák találnak ránk. Ők néznek utána, hogy hol van ilyen csoport és elhozzák párjukat is.

Hogyan képzeljünk el egy ilyen foglalkozást?

Minden ember más és más, a gyászfolyamat is mindenkinél máshogy megy végbe. Nincsenek minden helyzetben alkalmazható megoldások. Átélhetünk hasonló dolgokat, de az sehol sincs előírva, hogy hogyan kell gyászolni. Mi sem akarjuk ezt megmondani.

Ezért a gyászkörök során nem történik más, minthogy irányított módon az elvesztett, szeretett személyről beszélgetünk. Mindenki elmondhatja azt, amit gondol, és mindenkit próbálunk segíteni és arra ösztönözni, hogy dolgozzon az érzéseivel.

Azt tapasztaltuk, hogy nagyon sokat kell dolgozniuk az érintetteknek magukkal, mire valóban szembesülni tudnak fájdalmukkal. Célunk, hogy segítsük őket ebben a folyamatban. A gyászcsoportokat képzett terapeuták vezetik, de segíthetnek a feldolgozás folyamatában a korábbi csoportok résztvevői is.

Tapasztalataik alapján a terápiás foglalkozás után a szülők mennyire tudnak visszazökkenni a „normális” életbe? Mernek gyermeket vállalni?

Fontos célja a gyászcsoportnak, hogy egészséges gyászfolyamathoz segítse a résztvevőket, hogy életük hátralévő részében együtt tudjanak élni gyermekük elvesztésével. De a folyamat nem ér véget a gyászcsoporton való részvétel (tíz-tizenkét alkalom) után.

Valószínűleg senki sem tudja fél évig tartó gyászcsoportban járás után teljes mértékben lezárni a lelkében – a szeretett gyermek elvesztésével kapcsolatban – zajló folyamatokat. Továbbra is dolgoznia, foglalkoznia kell önmagával. A gyászcsoport segít a legfontosabb dolgok megértésében és a folyamatok felgyorsításában.

Azonban nem törekszünk arra, hogy elfeledtessük a gyászolt személyt, hanem segítsük megtalálni a helyét. Célunk, hogy segítsünk megtalálni, hogy hol van a szülők szívében az a hely, ahol együtt tudnak élni elvesztett gyermekükkel.

Az elfogadás, az egészséges gyászfolyamat megélése később a kiegyensúlyozott élethez, újabb gyermekek vállalásához vezet.

Mennyire támogatják egymást a hasonló gondokkal küzdők? Születnek barátságok a foglalkozások során? Esetleg megtanulják egymást is segíteni a nehéz időszakban?

A gyászcsoport résztvevői már azzal is segítik egymást, hogy foglalkozásainkon elmondják egymásnak tapasztalataikat, beszélnek átélt fájdalmaikról. Segít, ha a résztvevők rájönnek, hogy mások is hasonló gondolatokkal küzdenek. A csoport nem enged elmenekülni a fájdalom elől és megmutatja az egymásra történő odafigyelés erejét.

Nem célunk barátságok kialakítása, de előfordulhat, hogy néhányan az alkalmakon kívül is találkoznak, beszélgetnek egymással.

Úgy tudom, idén útjára indítják a Sibling-programot, amely a gyászoló testvérekkel kíván foglalkozni. Voltak ilyen irányú próbálkozások eddig is?

A Sibling-program nem csak a gyászoló testvérekkel, hanem a beteg gyermekek testvéreivel is  foglalkozik. Jelenleg úgy tudjuk a testvérek lelki gondozására és az élményszerzésre szolgáló program még nem valósult meg Magyarországon.

Nyilván ezek a terápiás foglalkozások hatalmas felelősséget rónak az Önök vállára, ugyanakkor bizonyára sok sikertörténetet is tudnak maguk mögött. Ha százalékban kellene kifejeznie az alapítvány hatékonyságát, milyen számot mondana?

Elég nehéz ilyen számot mondani, hiszen arról, hogy segítettünk, nem minden esetben kapunk visszajelzéseket és sok esetben nem is mérhető a segítségnyújtás mértéke. A számoknál maradva az mindenképpen elmondható, hogy több száz kis beteggel és nehéz helyzetben lévő családdal vagyunk kapcsolatban gyermekhospice-tevékenységünk és a beteg gyermekek szállítása során. Ahol tudjuk, segítjük őket.

Ha egy gyászoló család döntés előtt állna, hogy felkeresse-e önöket, mit tanácsolna nekik?

Társadalmunk néhány tagja úgy gondolja, hogy a gyászmunka, a gyászolás a gyengeség jele. Legszívesebben nem is foglalkoznak vele. Mások a bezárkózást választják. „Ez az én gyászom, hagyjon engem mindenki békén. Meg tudom oldani egyedül.” De a gyász nem a gyengeség jele! A fájdalmat, ami bennünk van, elő kell hozni, fel kell dolgozni. Hagyni kell, hogy fájjon, hogy később el tudjuk engedni, igazán túl legyünk rajta. És ha valaki nem akar ebben a folyamatban egyedül maradni, akkor kell a segítségünket kérni.

Sajnos a baj néha minden előjel nélkül beköszön az életünkbe. Ilyen esetben hogyan lehet önökkel felvenni a kapcsolatot?

Bármelyik elérhetőségünkön, amiket honlapunkon is megtalálhatnak (www.szememfenye.hu), vagy a gyurabarbara@szememfenye.hu e-mail címen keresztül.


Nagy Kata
barikad.hu