Európa történetében május kilencedike 1945 óta a béke napja, a második világháború európai befejezésének emléknapja. Május kilencedike az európai népek békéjének ünnepe, egyszersmind emléknap, figyelmeztető mementó, hogy többé ne fordulhasson elő olyan nagy háború ember és ember, nemzet és nemzet között, amely olyan sok millió áldozatot követel.

Május kilencedike gyásznap. Közös ünnep, mert minden ország, és minden nép meghozta a maga áldozatát a huszadik század nagy világégései során. Nem túlzás azonban azt mondani, hogy hazánk azok közé tartozik, akik a legnagyobb áldozatot hozták. Az első világégés után, 1920-ban hazánknak területe és lakossága kétharmadát csatolták el a győztesek olyan diktátummal, amely ráadásul a többi között biztosan előrevetítette az újabb, még nagyobb háborút – Magyarország számára is.

…helyett június negyedike!

Trianon nemcsak a csonka létű hazának a kezdőpontja. Trianon a magyarság kisebbségi, elnyomott sorsának is a kezdete. Trianon óta tudjuk mi az: magyarellenesség, Trianon óta tudjuk, mi az: magyargyűlölet. S nemcsak az elcsatolt területek kisebbségi létbe kényszerített, többségi magyar lakossága tudja ezt, hanem mi is itt a csonka országban, érezzük, látjuk, tapasztaljuk a magyarellenességet, a hungarofóbiát. Mind a mai napig. A magyarellenesség itt van, velünk él, határainkon innen és túl.

Mert hazánk és a magyarság egyedülállóan nagy áldozatot hozott. Trianon olyanná lett, mint egy sajátos magyar holokauszt, ami évtizedek óta tart, csendben, alattomban. Csak éppen nem gázkamrákba hónapokig, hanem kisebbségbe, adósságba, szegénységbe, bűnbe, betegségbe terelik a magyarokat évtizedekig– napjainkig. Hiába volt ’56 és a rendszerváltó akarat, hiába a demokratikus játékszabályok: most is magyarellenesség és megaláztatás az osztályrészünk. Hogy is van ez? De hát nem túléltük immár végleg a háborúkat, totális rendszereket, diktátorokat? Úgy tűnik, még nem egészen.

A világháborúk áldozathozatala után hazánkra fél évszázados idegen megszállás köszöntött: századunkban közel ötven éven keresztül dúlt, gyilkolt, rabolt Magyarországon az internacionalista kommunista eszme és annak szovjet, magyarellenes gyakorlata. A nemzetköziség soha nem tűr nemzeti eszméket, s így hazánkban is lassan kommunistává lett, ami magyarnak született. (Hiú ábránd volt azt gondolni ezek után, hogy holmi társadalmi, rendszerváltó akarat leválthatja a kommunizmust). 1990-ben a kommunizmus hivatalosan leköszönt, de működtetői megmaradtak: mostanság ugyan nem a kommunizmus, hanem a liberalizmus nevében, de továbbra is nemzetközi hátszélben rombolják a magyart testében, lelkében.

A szocialista diktatúra évei alatt, míg Nyugat-Európa május 9-én az újra kivívott szabadságot és a háború lezárását ünnepelte, addig hazánkban (április 4-én) a szovjet hadsereget a rendszer felszabadítónak minősíttette és a társadalommal ünnepeltette. A kommunista állam és dolgozói évtizedeken át az elesett szovjet katonákat ünnepelték, s a magyar katonáknak és a rá emlékezőknek csak a fasiszta, reakciós szégyenbélyeg jutott. A magyar a szocializmus alatt egyszerűen rendszerellenes volt, csak „ismeretlen” katonasírt koszorúzhatott.

De 2009-ben a magyar társadalom már végképp értetlenül áll a meghosszabbodott Gyurcsány-éra visszatérő kijelentései előtt, amelyek szerint a magyarok antiszemiták, rasszisták, az országban pedig tombol a fasizmus, fenyeget a nácizmus veszélye. De valami rossz emlékkép feldereng: épp mintha az ötvenes években lennénk, Rákosit hallgatva. Csak nem a „fasiszta reakciós pribék” kifejezések használatosak, hanem a „szélsőjobboldali neonáci bűnöző”. Így lett a diktatórikus kormány demokratikus ellenzéki tábora napjainkban randalírozó csőcselék, az ellenzéki politika pedig „antidemokratikus” és „szélsőséges.” Épp mintha az ötvenes években lennénk… csak nem Rákosit hallgatjuk.

Gyurcsány-Gordonék szerint ma kirívó rasszizmus, cigány- és zsidóellenesség van Magyarországon. Állításukat ugyan egyetlen tény sem támasztja alá, ennek ellenére a kormány tovább sulykolja eme újabb hazugság-csokrát. Arcátlan és visszataszító módon nem átallják hétről-hétre azt bizonygatni, milyen primitív, fajgyűlölő nép is a magyar. Azt a népet, amelyik befogadta a nagyszüleiket, most az unokák mocskolják. Miért is?

A gátlástalanság a politikában a legkártékonyabb. A gyurcsányi-gordoni politika pedig maga a megdöbbentő gátlástalanság: e kormányok a hazugságra, a csalásra és a pénzhalmozásra épülnek. A kormány a megélhetési politikusok legmohóbb csúcsragadozóiból áll, akik egy egész ország felett rendelkeznek, amit cégként működtetve, „ofsorozva” saját üzleti hasznuk gyarapítására tartanak. Számukra ezért veszély a nemzet, csak a puszta fogyasztói közösség a kívánatos.

Ily módon tehát a magyarellenesség egyszerre hatalomgyakorlás és anyagi hasznot hajtó tevékenységi kör, alapvető üzleti érdek. Az ilyen „magukfajtáknak” az emberek közgazdasági egységek, gyümölcsöző jószágok, akik felett viszont az irányítást meg kell őrizni, bármi áron. A népharag fellángolása idején például belső ellentétek szításával, társadalmi uszítással, anarchista intézkedésekkel lehet a tömeget megosztani, tettrekészségét és változtatni akarását elgáncsolni, a társadalom energiáit lekötni. Hazudni nekik – nekünk reggel, éjjel meg este. Ezért hazudja a magyart például a Gyurcsány-tábor „kirekesztőnek, antiszemitának”, a cigány bűnözőt „hátrányos helyzetűnek”, magát pedig: „magyar hazafinak”.

Jónás Levente

barikád.hu