Valóban kegyelettel, de főképp erős hittel ajánlott fordulnunk, a napokban az Alkotmánybíróság (Ab) döntése által megsemmisítésre ítélt, a közbeszédben vagyonadó néven aposztrofált ingatlanadó esete felé.

Hit nélkül a témában aligha igazodunk el, a ráció szempontjai ugyanis az eddigi, korántsem csekély számú kanyarulatok során rendre a partvonalon kívülre kerültek.

Induljunk el a kályhától. Az Ab által utóbb - részlegesen - hatályon kívül helyezett adójogszabály megalkotására, ezen újabb adókivetésre nem egyéb, mint a Gyurcsány-kormány által aláírt IMF-szerződés adta a kötelező-késztetést. Nem mellékes momentum e helyütt, hogy a szerződés erről rendelkező pontja ill. záradéka titkos minősítésű, a nyilvánosság számára nem megismerhető.

Ebből adódott tehát a kényszer, mely a közelmúltban sok viszontagságot megélt adóztatási módozat felélesztésének - javarészt ezúttal is elvetélt - kísérletéhez vezetett.

Lényegében ilyen előzmények után, a vázolt konstellációban született meg a jelentős közfigyelmet kiváltó jogszabály, 2009. évi LXXVIII. törvény az egyes nagyértékű vagyontárgyakat terhelő adóról címen.

Közelebbről nézve a törvény meghozatalát, lakosság általi fogadtatását, egyes rendelkezéseinek illeszkedését a hazai gazdasági ill. jogszabályi környezetbe, az alábbi konklúziók adódnak :

A széleskörben tévesen vagyonadó-törvényként idézett jogszabály megalkotásának körülményei a kormányzati feljogosítottság hiányát mutatják, míg egyes rendelkezései a jogalkotás, az adó- és ingatlanjog területét érintő szakmai anomáliáktól terhesek.

Nem jobb a helyzet a hivatalos kommunikáció, a közreadott kommentárok, így a lakosság számára történő megfelelő értelmezés terén sem.
A Gyurcsány-kormány az IMF-szerződésben, annak titkosított záradékába rejtetten úgy és akként vállalt a nemzet ( és a mindenkori nemzetalkotó lakosság ) nevében, a jelen és az eljövendő generációk egzisztenciális viszonyait meghatározó vészes kötelezettséget, hogy arra még - a közvetett népképviselet, a parlamentáris demokrácia szabályai szerint - az országgyűléstől sem kért vagy kapott felhatalmazást.

Ezzel, mint a feljogosítás nélküli, ekként jogosulatlan aktussal, maga a szerződés érvényességének kérdése is élesen felvetődik.

A törvény címéből ugyan kiderül, hogy valójában egyes vagyontárgyak adóztatásáról rendelkezik, de a hatálybaléptetését kísérő kormányzati kommunikáció, a hivatalos kommentárok ezt csúsztatva vagyonadóként tálalták.

A kettő között (mint a vagyontárgy-adó és a vagyonadó között) ugyanis éles a különbség: amíg a vagyontárgy-adó egyes vagyontárgyak után keletkezik, addig a vagyonadóztatás, az adóalany teljes vagyoni javainak összessége (vagyontárgyak és vagyoni értékű jogok együttese) utáni sommázott adófizetési kötelezettség megállapítását jelenti.

Esetünkben tehát valójában vagyontárgy-adóról kell beszélni. További pikantériája a szabályozásának, hogy az egyes (vagyontárgy-adó alá eső) vagyontárgyak ekkénti minősülése nem egyébből, mint az általa megtestesített forgalmi értékből, annak mértékéből adódik. A forgalmi érték lényegét tekintve az az érték, melyen szokványos gazdasági konjunktúrában, rendhagyó körülményekkel (természeti kataklizma, krízis stb.) nem számolva, a vagyontárgy belátható időtávon belül forgalomképes az adott piaci környezetben.

Mivel a vizsgált vagyontárgy forgalmi értéke itt kiemelt szerepet kap, különös érdek fűződik annak objektív megállapításához, az uralkodó helyi piaci viszonyok talaján történő hatósági figyelembevételéhez.

Ezeket szem előtt tartva hibás, de legalábbis szerencsétlen koncepciót mutat a törvényben, a központi adóhatósághoz (Apeh) történt hatásköri telepítés.

A helyi hatóságok (önkormányzatok) ugyanis - lokalitásukból adódóan - rendszerint közelebb állnak a reális helyi forgalmi érték-viszonyokhoz, azok objektív figyelembevétele tőlük nagyobb eséllyel várható.
Arról az igencsak érdekes esetről már nem is szólva, mikor az önkormányzatnak fizetendő ún. helyi építményadó összege - a törvény alapján - levonható a központi adóhatóság felé megfizetendő ingatlanadó (mint vagyontárgy-adó) összegéből. Képzeljük csak el miként alkalmazható egy ilyen esetben az Apeh által deklarált és a helyi önkormányzat által meghatározott (eltérő alapon képzett) forgalmi érték!

További anomália, hogy a jogszabály szóhasználata eltéríti az ingatlanok jogterületén használatos egyes fogalmak jelentését, azok bevett szakmai értelmezését.

Itt elsődlegesen a lakóingatlan és az üdülő definícióinak ellentmondásosságára utalnék.
Immáron tartalmi szintű átgondolatlanságot mutat a törvény alábbi kihatása :

Előfordulását tekintve hazánkban nem számít kirívónak az az eset, amikor korábban jó egzisztenciával bíró egyének elveszítik állásukat, felszámolják vállalkozásaikat, és bár jelentős értékű vagyontárgyakat, főképp ingatlanokat tulajdonolnak, jövedelemforrásaikat, bevételeiket tekintve elszegényednek. A hazai életszínvonal sajátos alakulásának köszönhetően bárki nap mint nap találkozhat százmilliós villában élő, mégis lekapcsolt fűtés és világítás mellett - paradox módon - vegetáló emberekkel.

Ezek az adóalanyok a nagyértékű ingók és főleg ingatlanok jelentős adóterhelését bizonyosan nem képesek megfizetni, helyzetüket az ebből adódó hatósági kényszerintézkedések tovább nehezíthetik.

Összegezve :
Az Ab által utóbb megsemmisített ingatlanadó-szabályok a ( járművek vonatkozásában tovább élő ) vagyontárgy-adó jogszabály integráns részei voltak, esetükben tehát nem az ún. klasszikus vagyonadóztatásról van szó.

Itt fel kell tennünk a kérdést :

Lehet-e egyáltalán célravezető a vagyontárgy-adóztatás, továbbá van-e helye a vagyonadóztatásnak a hazai adóigazgatás rendszerében ?

A vagyontárgy-adóztatás, mint a vagyontárgy forgalmi értékéhez igazodó adóztatási forma összhangba hozható a hazai közteherviselési elvárásokkal, adóterhelési normákkal. Ahhoz azonban hogy ebbéli szerepét hatékonyan betöltse, különösen fontos szempont a forgalmi értékek piaci szempontú, tárgyilagos kimutatása és figyelembevétele. Tekintettel arra, hogy ez a helyi hatóságoktól nagyobb eséllyel várható, célszerűnek látszik a jogintézmény helyi önkormányzatokhoz történő (hatásköri és illetékességi) telepítése.

A vagyonadóztatás mint olyan, ugyancsak nem az ördögtől való. Amint külföldi példák is mutatják, a feltételek megteremtése esetén - tehát kizárólag ennek utána - alkalmas lehet az adóterhelés, az arányos közteherviselést segítő átstrukturálásra, a vagyonosabb rétegek fokozattabb bevonásával.
Az egyes szakterületeken használatos jogfogalmak tiszteletbentartása, azok következetes és illeszkedő alkalmazása elengedhetetlen feltétel kell legyen bármely adószabályozás megalkotásánál. Feltéve persze, hogy nem akarunk a közelmúlt koncepciótlan, inkoherens és agyonváltoztatott jogalkotásának útján maradni.

És végül, mégis mindenekelőtt :

Olyan természetű ill. tartalmú adótörvény megalkotására és/vagy hatálybaléptetésére, mely a hazai lakosság széles rétegeire ( mi több még az unokákra is ) jelentős terheket ró, autentikus feljogosítás híján egyetlen kormány sem lehet hivatott. A nemzetalkotó lakosság képviseleti minimumát legalább közvetve kielégítendő, az azt megtestesítő képviselők alkotta országgyűlés előzetes jóváhagyása nem megkerülhető.
Nemzetközi elköteleződés terén mégoly szervilis kormányaink számára is - inkább előbb, mint utóbb - alapvetéssé kell tennünk :

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan !
Ternai Péter szakértő, szakíró

barikád.hu