Kagán karikatúrája„Nincs birtokunkban a Teller Ede professzor úr által írt levél. Ennyi elég egy szerkesztőségnek, hogy megkövesse olvasóit és az érintetteket” - írta Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője 2003. szeptember 17-i közleményében. Az időtájt minden írni tudó magyar jobboldali kötelességének érezte, hogy prezentálja: habzik a szája a dühtől, mert miféle dolog az, hogy a baloldali média zászlóshajója „Rossz hírek a szülőföldről” címmel egy olyan faxüzenetet publikált, melyben a Nobel-díjas tudós elmarasztaló véleményt fogalmaz meg a Fideszről – aduász az antiszemitizmus –, s melyről hipp-hopp kiderült, hogy hamisítvány.

A Magyar Hírlap „Jobbik erkölcs: Vona Gábor kettős élete?” (2010. március 9.) címmel próbál zaftos szexbotrányt kavarni a Jobbik elnöke köré, corpus delictiként mutogatva az iwiw-ről leszedett levélrészletet, melyből ország-világ kiolvashatja, hogyan is enyeleg egymással a tiszta erő két reprezentánsa, ha éppen elkapja őket az egymás iránti vágy, s nem mellesleg, hanem főcsapásként, éppen kölcsönös házasságtörésben vannak. Ma, amikor a lopott photoshop elmaradhatatlan kelléke az otthoni számítógépeknek, s az iwiw-re, akár álnéven is be lehet jelentkezni, hát az ember vakarja a fejét, s megfogalmazza magában a – jogos vagy csak úgy ösztönösen feltápászkodó – gyanakvást: ez itt kamu.

A sors különös, vagy éppen szándékos fintora, hogy a Magyar Hírlapot főszerkesztőként az a Stefka István jegyzi, aki a Teller-hamísítást leleplező M. Szabó Imrével „Veszélyben a szabad véleménynyilvánítás” címmel a Magyar Nemzet 2004. december 9-i számában interjút közöl.
Összenő, ami összetartozik, a kettős mérce, mint a jobboldal kedvenc frázisa szublimált, az egyik kutya, a másik eb és cifrázhatnám még... De minek cifrázzam?

Néhány órával a Magyar Hírlap „leleplező” cikke után, már ott virított a barikad.hu oldalán Orbán Viktor és Bayer Zsolt iwiw-ről leszedett levelezésének képernyő-kópiája – így igazolva, hamisítani nemcsak bankjegyet lehet.

Remélem Stefka István jobban kínlódott a szex-sztori közlésekor, mint anno Eötvös Pál. Eötvös egyfelől sosem volt jegyzett újságíró, hallgatott a párt szavára, iránymutatásra, haladt a lenini úton, lépteit Lakatos Ernő és osztálya segítette, midőn a K-vonalon közölte a három „T” aktuális helyzetét. Stefka viszont nem volt pártkatona, vagy nagyon jól leplezte. Eddig. Mert most beadta a derekát, megalkudott, s talán hajnali borotválkozása közben visszaköszön a 80-as évekbeli szöveg: „szabad országban, szabad újságíró, arról ír amiről szabad”.

Fogalmam sincs, mi zajlik a Magyar Hírlap szerkesztőségi szobáiban, de ami az újságról le- és átjön, abból arra következtetek, hogy Széles Gábor tulajdnosként keményen benne lehet a napi munkába. Az ember persze lehet polihisztor, érthet a cocom-listás számítógépekhez is, az Ikarusz buszokhoz is, s a médiához is. Ha bajom is lenne Széles Gáborral a befektetővel, közöm semmi hozzá, ott költi el a pénzét és arra, amire akarja. Széles vagy nagyon pályázik egy miniszteri bársonyszékre, vagy kellene már egy adag, Fidesz szignózta, állami reklám a kis példányszámú lapjának. Aztán lehet, hogy ez a kettő együtt jár. Mindegy. Végül is mindegy. Az a nem mindegy, hogy politikai helyezkedése, látványos és elvtelen Fideszhez farolása kényszerhelyzetbe hozza az olvasót: vagy Széles cinkosa lesz, vagy nem. Hiába van média-piac, azért ez még sem olyan, mint mikor a vásárló rossz kiszolgálás miatti bosszúból a Tesco helyett az Auchant választja vagy fordítva.

A Magyar Hírlap, röpke egy hét alatt tisztességes, olvasható lapból, olvashatatlan üzemi lappá degradálódott. Széles Gábor üzemi lapjává. Amikor az ember olyasmit olvas, hogy Széles Gábor szerint „A Jobbik a nemzeti bolsevizmus pártja”, nehéz eldönteni, hogy a könnycsorgató, harsány nevetés a legjobb olvasói válasz erre, vagy azon szánakozás kimutatása, amit akkor érzünk, ha összefutunk egy elmebeteg kisfiúval, akinek a taknya nyála összefolyik, s csak négy magánhangzó folyamatos ismétlésre képes.

Van abban valami lehangoló, ahogy a magyar sajtó a Jobbikot kezeli. Mintha elfelejtenénk, mit is utáltunk, gyűlöltünk huszonévesen Kádár János és Aczél György uralkodásának utolsó évtizedében. Utáltuk és gyűlöltük, hogy például Ipper Pál elmondja nekünk, miért is kell utálnunk Amerikát, hogy Angela Davis jó ember, s miért kell szeretnünk Jasszer Arafatot.

Milyen különös odanéznem a könyvespolcra, s látni Orwell "Állati gazdaság"-ját, a lilás-piros kartonkötésen ott virít: AB független kiadó 1984. Emlékszem, annyi rosszat mondott a hivatalos kultúrpolitika Orwelről, hogy megszereztem ezt a szamizdatot.

A magyar sajtó ma nem szólaltatja meg a Jobbikot. Viszont mindenki ítél. Ítélik jobbról, ítélik balról. Olyan ez, mintha a tengert nem látott embernek szeretnénk elmondani, milyen is a nagy víz, amit mi sem láttunk, de a szomszédunk felesége szerint olyan, amilyen - benne pedig megbízhatunk, mert leánykorában két napig egy részeg tengerésszel hált Gomba és Monor között egy egerekkel teli tanyán, bár ennek nincs jelentősége. Vagyis nem biztos, hogy a Jobbik agyonhallgatása, s csak a hiteltelen média-, intellektuel- és párt-guruk véleménye eléri a várt eredményt. Az amiről nem beszélünk az nincs is, sosem volt okos gondolat. Ma sem az.

Képzeljük el a lehetetlent, Vona Gábor annyit szerepel a tévében, az újságokban, mint amekkora a pártjának a súlya. Mondjuk, csak ötször annyit, mint Bokros Lajos az MDF miniszterelnök jelöltje. Mi történne? Kettészakadna az ég kárpitja? Felfelé esne az eső? Nyakunkon lenne a sáskajárás? A Balaton helyén sivatag lenne? Összeomlana ez a demokráciának csúfolt különös tákolmány, amiben lézengünk? Nem az történne, hogy képesek lennénk megítélni Vonát és Jobbikot? Nem az történne, hogy Vonának lennének olyan támadható mondatai, gondolatai, amit minden politikus produkál, ha megszólal. Idétlen ez a nyolcvanas éveket idéző second hand nyilvánosság.

A Jobbik ilyen izzadtságszagú, nyilvánosságból való kizárása szerintem visszaütött. Foghatják a fejüket a pártmédiát irányító kampányfőnökök, ma a Jobbikban a kormányalakítás meglepetése is benne van. Akár tetszik a Jobbik, akár nem, a médiastratégák hibáztak. Ráadásul a csekély szereplése miatt a Jobbikon nincs igazán fogás. Latens fogás persze van, hiszen lehet nyammogni az Árpádsávos zászlón, a Magyar Gárdán, a fekete bakancson, lehet kiabálni, hogy védjük meg a Köztársaságot, meg előre demokraták, jöhet az egyre unalmasabb, de elmaradhatatlan mutatvány az antiszemita kártyával, lehet kövér bajuszt pöndörítve állítani Putyin pénzeli a Jobbikot... Hiába, ezek nem fogások, inkább közhelyes, okoskodó köldökvakarások. A pártok a Jobbik kizárásával, önmagukat zárták be. Betömték a lőréseket, befalazták a várkaput, mert ők maguk sem akarták látni a Jobbikot, most viszont vissza kéne lőni, de kitudja már hol a lőrés, meg egyáltalán milyen is az?

A Magyar Hírlap lőrésnek vélt egy lukat. Biztos volt nagy heuréka kiáltozás a redakcióban, a Magyar Hírlap megadja a kegyelemdöfést Jobbiknak, aminek láttán a Jobbik szimpatizánsok tömött sorokban farolnak át a Fideszhez bebiztosítva a nagyon áhított kétharmados parlamenti többséget, meg a jobboldali egypárt rendszert. Előbb Bayer Zsolt írt szánalmas nyílt levelét Vona Gáborhoz, majd jött a „Jobbik erkölcs: Vona Gábor kettős élete?”. (Istenem, micsoda cím! Hogy föl lennének lázadva a jobboldali magyarok, ha a Hócipő címlapján ez lenne: „Keresztény erkölcs: a pap kettős élete?”) Csakhogy lukra futni, vagy résen kilőni nem ugyanaz. Bayer Zsolt már nyilván érzi, jobb ha az emberre megbecsüléssel mosolyognak, mint amikor utána köpnek. Széles Gábornak meg szembesülnie kell azzal, hogy mindenkit be lehet csapni, csak az olvasót nem. A média egy kicsit más biznisz, itt csak óvatosan szabad szemétkedni.

pamflet.blog.hu

barikad.hu